Akik nem tudnák még, Frenetikus Frenczy Brúnó Murray vagyok. 2001. január 24-én, mint Bichon Havanese kisfiú jöttem a világra egy házban, a Balaton mellett. Pár hónappal később egy család jött értem és nagyon messze vittek el. Németországba, Karlsruhéba.

Kicsit magam alatt voltam teljesen. Elhiheted nekem. Új környezet, új emberek, új állatok, új szagok és nem utolsó sorban, új lakótárs. Ez utóbbi dobogtatta meg kapásból a legjobban szívem.
Most már kerülöm is, és nem foglalkozok vele, mert egy nagy (vadász)görény.

Amúgy Jadynek hívják, csak hogy tudd, ha később megemlítem újra.

Szóval, ez a büdös, az első perctől fogva, valamiért haragudott rám, és ártatlan kutyák meggyilkolására programozta be magát.
Tudod ezt honnét tudom? Onnét, hogy át akarta harapni a torkom, mint egy patkánynak! Képzeld el!

A mai napig annyira nem bír engem, ahogy Mami se, mikor hajnalok hajnalán csörög a vekker!

Akárcsak, mint ma reggel. Ép valami szukával álmodoztam, mikor egyre erősödő, éktelen csipogás hirtelen, jó messze, a habokba küldte a csajszit. Nem csak a mamám aprította volna szívesen egy hatalmas csapással apró alkatrészekre, rúgókra, csavarokra az órát, hanem én is.
Bosszúsan és álmosan elcammogtam a Nagyihoz, a másik szobába és bedobtam a szunyát. A Nagyi most 2 hónapig vendégségbe van nálunk Szombathelyről. Ő a mamám, Mona anyukája.
Kora délután átmentünk meglátogatni Charliet, magyarul Karcsit. Charlie a legjobb barátom és ő is egy Bichon Havanese srác.

A papámnak, Tom szüleinek a kutyája.

Születésnapi ajándékként kapták, a mamim ötletére.
A mamámnak néha vannak olyan ötletei, amitől az embernek vagy kutyának első hallásra égnek áll a haja, szőre, de Karcsika bejött, és igazi szuper meglepetés lett nagyszüleimnek, de még nekem is.

Honvágyamat egyből feledtette akkoriban, akárcsak ma a délutáni sziesztámat, mikor 2 db varázsszó hangzott el: SÉTA + CHARLIE
Rohantam az előszobába, megráztam magam, akarom mondani gyors rendbe tettem magam, mami felszerszámozott, vagyis felöltöztetett, és már vontattam is Nagyit barátomékhoz.

Charlie roppant boldog volt. Egy hatalmas csülökcsonttal fogadott … a szájában.

Ez valami pszicho rendellenesség nála, mert mihelyt valaki érkezik hozzá, vagy ő megy látogatóba, akkor a legelső dolgot, ami az útjába kerül, azt rögtön bekapja. Lehet az csont, vagy bármilyen étel, akár plüssmaci, a lényeg, hogy jó nagy legyen.

Sokat nem érdekelt, hogy a nagy csont már foglalt, mert a szoba lépten-nyomon tele volt más csemegékkel. Jobbra tőlem egy félig megrágcsált rágcsarúd, balra előrébb 24 szem száraz táp, matematikailag kisilabizálhatatlan szisztémába elrendezve, odébb egy kettérágott disznó fül, tüdő, gyomor és különböző száraz belsőségek. Komolyan, nem csak első osztályú étteremnek, de még egy horrorfilm forgatási helyszínének is megfelelt volna.

Először versenyeztünk haverommal. Melyikünk tudja gyorsabban elhalászni a másik elől a kiválasztott ételt. Majd teli pocakkal nem ám szunyókálás, hanem szumózás kezdődött. Mindketten két lábra állva elkezdtük a birkózást. Én nyertem volna, de engedtem Charlienak, hadd örüljön a feje. Közben a két Nagyim kávézott, süteményezett, na és persze csodálták a rögtönzött előadásunkat.

Gyorsan elszaladt a délután. Fáradtan kúsztam otthon az ágy alá, ahol hirtelen homályosan megláttam lassan közelegni a reggeli csajt.