Ma bal lábakkal keltem fel.
Kétszer is. Először háromnegyed 6-kor mikor papám ébresztőórája ugrasztott ki az ágyból, másodszor pedig fél 8-kor, mikor mamám vekkerjétől menekültem minél messzebbre.

Nem hagyják egyszerűen a kutyát nyugodtan aludni!

Még nagyon álmos voltam, de annál mérgesebb. Dacosan bevonultam a Nagyihoz, és bosszúból felébresztettem, hogy menjünk akkor sétálni.

A bejárati ajtón kilépve a házmesterünk hajléktalan fekete macskája, Frici, száguldott el az orrom előtt. Hehehe, nevettem kilógó nyelvvel kárörvendőn, hogy reggelizését meghiúsítottam.

Olyan undok mindig hozzám. Egy éve csövezik itt a bokorba, az ajtó mellett. Télen a pincébe és a lépcsőházban húzza meg magát, és ha valahova mennem kell, mert halaszthatatlan intéznivalóm akad, akkor állandóan felkapja a vizet, és csak fúj rám hosszú ideig, hogy megzavarom lustálkodásában.

Visszatérve, elindultam mindennapos dolgaim végzésére.

A házsarkában álló tuja kezdésként jól megbökte fütyülőmet. Na tessék, tüntetett a reggeli tápszerezés ellen.

Majd valami tüskés gaz szúrt bele pontosan az orrom közepébe, mint dartsnyíl a céltábla 50-esébe.

Mi jöhet még? – tettem fel a kérdést magamnak.

Nem kellett sokáig várnom a válaszra, mert egyszercsak Alfréd közeledett a túl oldalon. A nagy majom. Fekete, elegáns óriás Schnauzerre akar hasonlítani, de szegényem olyan csúnya és korcs. Ki nem állhatom. De nehogy most azt gondold, hogy fajgyűlölő vagyok! Szó sincs erről, csak egy életre elintézte, hogy megutáljam.

Anno, én barátkozni akartam vele! Erre mit csinált ő? Durván belelökött a bokorba és majd leharapta a fejemet! Az volt a szerencsém egyedül, hogy mamám velem volt és akkorát sikított, hogy Alfréd ledermedt, mert a vére megfagyott. Mire magához tért, már csak hűlt helyemet találta, mivel gyors elspuriztam a fa mögé, látó – és póráztávolságon kívülre. 

Ezután az incidens után, messze elkerülöm, ha észreveszem. De ma még aludtam.

Hahó! Ébresztő! És kakasszó helyett, éktelen kutyaszóra ébredt a környék. Jól elszidtuk egymást mindennek, bolhától az elefántig, majd mindenki ment tovább, a maga útján.

Következő állomásomnál, a kijelölt helyeken, szorgosan végeztem kis és nagy dolgaimat, melyek váltották egymást, akár hónapok vagy évszakok. Nagy munkámba zavartalanul elmélyedtem, akárcsak az ősrégi vagy tegnapi, lepottyantott állati maradványoknak a tanulmányozásába. Ráadásként, miközben én is gyarapítottam az értékes, felbecsülhetetlen szagos leletek számait.

Boldogságom addig tartott, míg kéretlenül, erőszakosan és levakarhatatlanul rám nem akaszkodott egy útszéli bogáncs. Nagyon idegesített, állandóan láb alatt volt az a kis ragaszkodó. Szökdécseltem, mint a szöcske, ugráltam, mint a bolha, mégse szállt le rólam!

Irány haza, elegem lett mindenből. Otthon aztán megszabadítottak a tüskés lila virágtól és visszafeküdtem aludni. Estig ki se dugtam az orrom a hűvös és biztonságos ágy alól.