Délután Inge jött látogatóba.
Ő az apukám anyukájának, Hildenek, vagyis a német nagyimnak a nővére.

De képzeld nem is miattam érkezett, hanem a magyar nagyim, Györgyi miatt, akit Teréziának szólítanak itt.

Tudod miért? Fogadjunk, egy csirkecombban, hogy nem!

Mert a németeknek széjjelbicsaklik a nyelvük a „gy” betű kimondásakor, nemhogy akkor még duplán is. Az apu, tudod Tom, aki törzskönyvezett német, azért nagy nehezen megtanulta kimondani. De ő 100-ból 1, ezért inkább nagyim a második keresztnevére hallgat, ha nálunk van.

Ott tartottam, hogy Inge megjött és azért rólam se feledkezett meg, mert hozott nekem egy rágcsarudat. Éppen hogy befaltam az egészet, még egy előkerült, abból a ronda, skótkockás ridikülből. Csúnya, de azért nagyon bírom, mert tiszta terülj, terülj táskácskám, csak kívánnom kell és ripsz-ropsz, már ott is terem.

Ami ezután történt, azt nem fogod elhinni, olyan volt, mint a mesében.
Azt kívántam, bárcsak Charlie barátom itt lenne, és együtt falatozhatnánk.

Képzeld, erre hirtelen megszólalt a kaputelefon és megérkezett haverom az apukájával, Wolfganggal, aki Tom apukája is.

Aztán megcsörrent a távbeszélőkészülék.

- Halló Mona, drága kislányom. – hallatszódott tisztán és hangosan, Székesfehérvártól egészen Karlsruheig, idősebb Tibor hangja.

- Jövő vasárnap lesz a keresztelő Pécsen. Egy nagynéninek ott a helye! Az ifjabb Tibor, az öcséd szeretettel vár benneteket…

És hosszasan beszéltek, csak beszéltek, mialatt Inge néni varázsputtonyából apránként még egy, és még egy, és még egy rudacska varázslódott elő.
Mi pedig boldogan rágcsálódtunk, míg jól nem laktunk.