Juj de jó, juj de jó! Előkerültek a leveleim. Lássuk csak.

Nida, itt van a legelső, amit Babucinak írtam. Fú, de frankó!

Nézd csak, azt írtam: Nem kutyakötelességből körmölök vissza, hanem mert szeretek barátkozni. Hát ez így van, mind a mai napig is.

Majd lejjebb megkérdeztem tőle: Neked vannak szeszélyeid? Nekem elég sok van, egyike, pl. az a fodrászosdi.

Aztán leírtam, hogy mit gondolok erről az egészről:

A fésű a lányoknak való, na meg a hosszúhaj olyan hippis, ezért maradok a sportos, fiús frizuránál. A mamám nagyon szeretné, ha megnöveszteném, de én mindig morgok rá, majd elfutok, ha meglátom a fésűt. Ha elkapnak, akkor meg mérgemben harapok, mert annyira nem szeretem ezt a játékot.

Tudod mikor lettem harapós? A balesetem után!

Azóta a mamám az új embereknek mindig elmagyarázza érthetően a használati utasításomat:

- Vigyázzál azért! Pszichésen eléggé tönkrement a kutya. Ha valamit nem akar, akkor nem szabad erőltetni. Először morgással jelzi, hogy hagyjad békén, majd ha tovább folytatod, akkor erősebben morog, végül kicsipkézi az ujjadat. Persze azért nem véresre, de jó ideig a fognyomata megmarad a bőrödön.

Szóval nem elég, hogy a közlekedési koordinátáim rosszul működnek, még a fejembe is megsérült valami? Szép, mondhatom.

Lehet azért lettem tökkelütött, mert sokszor leütöttek az asztalok, székek?
Buta kutya lettem, mert sok mindent lefejeltem?

Hát kikérem magamnak, nem vagyok az! Nagyon okosan kitaláltam, hogy kell megúszni a fésülködést vagy más dolgokat, amiktől a falra mászok, vagyis az ágy alá!