Délután Bagolyt látogattuk meg.
Már rég nem láttam, ezért teljes erőbedobással ugrottam fel rá nagy csóválással.
Farkamat olyan lendülettel mozgattam ide-oda, majd eszeveszetten tekertem körbe, hogy azt hittem rögtön felrepülök a levegőbe, mint egy helikopter.
Örültem Janinak és annak is előre, hogy milyen finomságot fogok tőle kapni.

Elvonultunk egyenest a konyhába és a tűzhely előtt megálltunk.
Turbó berobbanásomat a csalódottság állította le, mert beleszagoltam a levegőbe.
A farkam egyből lekonyult és bánatosan a földet söpörte, mikor megláttam, hogy a gőzölgő fazékból egy nagy merőkanállal merni kezdett.
„Nem szeretem a krumpli levest! Nem fogom megenni!” – gondoltam, és dacosan kifutottam az erkélyre.
- Hova mész Mörri? Gyere vissza! – kiabált utánam, de én rá se hederítettem.
Aztán hirtelen ismerős zacskózörgésre lettem figyelmes.
És már rohantam is vissza, hogy megakadályozzam nehogy kedvenc rágórudamat abba a szörnyű levesbe rakja bele.
Rakja csak szépen a szájamba, hiszen a pocakomban jobb helye lesz!
Alighogy ezt elgondoltam a barna rúd, akár egy szivar már nyíl egyenest lógott ki a szájamból.
Örömmel teli izgatottságomban rágyújtottam volna, egy szép nótára, de hát teli volt a szájam.
„Hizlalni kell kicsi hájam, nincs idő most a nótára.” – gondoltam, és jóízűen enni kezdtem.