Az anyu mindig kitalál valamit, amire ráfoghatja, hogy miért pakolja össze a szobámat. Karácsonyi nagytakarítás, húsvéti nagytakarítás, születésnapi nagytakarítás, stb. Ma éppen az őszi nagytakarítás nevet kapta.
Persze az elnevezés olyan mindegy, mert az eredmény mindig ugyanaz, hogy utána semmit se találok meg elsőre.

Miközben rakosgat balra-jobbra, mindig bekattan, és azt ismétli folyamatosan, mint egy régi lejárt lemez, hogy rendetlen vagyok és szanaszéjjel dobálom a cuccaimat, és ha nem pakolok össze, akkor majd meglátom, ő majd mindent eldob valami olyan jó helyre, hogy csak kereshetem, de garantáltan nem találom meg.

Hmm, nem baj, szeretek játszani. Főleg nyomozó kutyásat, és úgyis megtalálom előbb vagy utóbb, ezért ráhagytam és kimentem a konyhába, ahol legalább a zajos mindent felszippantógép üvöltése annyira nem zavart.
Éppen hogy kiballagtam, a szippantó szerkezet nagy csörgéssel-zörgéssel fülrepesztően hangosan és hosszasan felbőgött majd váratlanul elhallgatott.
Na végre csend, gondoltam és visszafordultam.

Mamám a szobaközepén haragosan dörmögött és kezdte a gépezetet darabokra szedni. Már szinte előtte voltam, de nem látott meg. Pedig a vascsövön keresztül próbált kémlelni rám. Biztos azt hitte távcső.
Itt vagyok, és vigyorogva álltam előtte. De semmi nem történt.
Beleszagoltam a csőbe és rögtön megértettem.
A cső kellős közepébe dugta el a hatalmas csont darabomat!
Remek. Mondtam én, hogy megtalálom!

Tuti erre pipult be, mert párszor a földhöz ütögette az egészet, majd ledobta és elrohant egy botért.
Most nem akartam játszani a bottal és a csonttal sem volt kedvem foglalkozni inkább befeküdtem az ágyba. Szeretek ott lustálkodni, ha még nem mondtam volna.
Az ablakon keresztül beáramló simogató nap, a tökéletes nyugalom és csend, hol kellemesen tudok relaxálni.

Csak nem ma!

Mert mamám kopácsolása idegesített.
A vascsövet rázta, ütötte újra és újra ritmikusan a padlóhoz, hadonászott vele a levegőbe. Ugyanúgy viselkedett, ahogy egy bennszülött a lándzsájával az esőtánckor. Aztán a bottal kongatta a cső belsejében a csontot. Ennek hatására keletkező természetfölötti rezonancia felettébb idegesítően recsegtette egyre erőteljesebben a botot, míg végezetül, a hangokból ítélve, apránként legalább három darabra aprította fel.
Mami eközben végig valamiféle imádságot vagy varázsszavakat mormogott.
A darabolás után megszállottan újabb botot hozott és kezdődött az egész elölről, annyi különbséggel, hogy a rituálé csúcspontján szépen felhasította az ujját és pár csepp véráldozattal pecsételte meg a ceremóniát, és a szőnyeget.
Fogalmam sincs, vajon mi bűvölhette el ennyire, hogy az őszi nagytakarítás helyett inkább valami misztikus szertartásba fogott.