Reggel hatalmas ködfátyol lepte el a parkot, és szinte nem is láttam tovább az orrom hegyénél.
Nem baj, gondoltam, majd bekapcsoltam maximumra a szaglás funkciómat és remekül navigáltam papámat a park végéig. Komolyan, nem hülyéskedek.
Tökéletesen megterveztem és megmutattam az útvonalat.
Naná, teljes GPS vagyok. Tudod, az a földkörüli pályán keringő műholdas helymeghatározó rendszer. Bizony, ez vagyok én is. Na jó annyi különbséggel, hogy én csak a park körül keringek nap, mint nap.

A visszafelé vezető úton aztán a műszerem kicsit megbolondult, mert egy gyönyörű földönkívüli lény eltérített a pályámról.
Az idegen pár pillanatig előttem lebegett, majd hirtelen könnyed, de szapora lépésekkel tovább suhant.
Köd előtte, köd utána, és eltűnt, mint akit a köd nyel el. Csak édes illatát hagyta hátra, mely körbevette a kicsiny tájat. Kicsiny tájat alaposan megvizsgálva, sugárhajtású rakétaként lövelltem ki utána.
- Csodálatos lény, légy az enyém! – és izzó nyomába eredtem, de már nem leltem. – Szépséges ismeretlen szuka, jöjj vissza, s járjuk együtt az utat!