Nem vesztem el, itt vagyok ám, csak éppen az elmúlt időszakban nem igazán történt olyan dolog, amiért érdemes lett volna a billentyűzetet koptatnom.

Szívesebben koptattam inkább az iskolapadlót. Főleg tornaórákon. Kaptam sok dicséretet és ügyességemet megpecsételte Mona tornatanár néni egy hatalmas csillagos 5-össel az ellenőrzőmbe.
Nem hiába, aki tud, az tud.
Magasugrás, távolugrás, hosszú- és rövidtávú futás, helybe futás körözve, ezekben kimagaslóan jó vagyok. Jobb, mint Charlie. Charlie kicsit lusta és nem is olyan fürge, mint én.
Ő csak 4-esig tudta feltornázni magát! Nem úgy, mint énekből, amiből bukásra áll!
Vajon nem tud énekelni, vagy nem akar, ez kérdés, de egy hang sem jön ki a torkán.

Én bezzeg az órákon kívül is sokszor dalolok.

Főleg az erkélyen szeretek, hol a saját magam által komponált szívszaggató szerenád darabokat tudom előadni Suzynak… vagy Ginanak, vagy ismeretlen nőstény lényeknek, akik éppen a parkban andalognak.
Teljesen megőrjítem őket, és csak lemerevedve hallgatják mennyei muzsikámat.
Ember legyen a talpán, aki el tudja őket rángatni, míg véget nem ér a műsorom.
Bizony, hidd el nekem, született őstehetség vagyok az éneklésben. A mamám is megmondta, még kicsi gyakorlás és pályázhatok is Pavarotti vagy Bocelli helyére. És ez nem elfogultság, ez tény.

Mona énektanár néni is csak ámult a hangomon és az osztálynaplóba nagyon erősen be is véste rögvest az ötösömet. Annyira erősen, hogy vékonyan még Charliehoz is átnyomódott.
De erről ne szólj senkinek!