Mikor elhatároztam tavaly nyáron, hogy naplót fogok írni, nem gondoltam, hogy ennyire kitartó leszek és megérem a 100. bejegyzést.
Hát most ünnepelhetek.
De nem csak ezért vagyok boldog, hanem azért is, mert Charlie ebéd után felugrott pár percre.
Megnézte az új asztalunkat, amit Papi délelőtt szerelt össze, és elmesélte gyorsan, hogy az apukája szépen gyógyul, és már csak néhány napot kell a betegágyat nyomnia. Ezt nagy örömmel mesélte, de azon végtelenül mérgelődött, hogy ma se mehet a kórházba látogatni.
Vigasztaltam, hogy én se, de nem sokat törődött ezzel, mert már viharzott is el, hogy a boltban elemózsiát vegyen a papájának. Futottam utána, hogy megmondjam, ne vegyen semmit, mert mi már bevásároltunk és abból akár az egész kórterem is jóllakhat napokig, de a lift már száguldott lefelé.
Az asztal alá mentem, lefeküdtem és néztem szüleimet, ahogy készülődnek a látogatásra. Hamarosan összecsomagoltak mindent és már indultak is.
- Az újság! Itt maradt! – kiáltottam nagyot ugorva és az asztal hatalmasat kongott. Mami rohant vissza: – Juj, kicsi Murray, a Nagypapa mellé akarsz kerülni? – kérdezte, ahogy sajnálkozva simogatta buksimon a nagy koppanás helyét. – Akkor kapsz majd te is időpontot, mint Nagypapi. Mert, ha nem sürgős, akkor várnod kell! – nevetett fel, majd az újság nélkül elment.
Órákkal később mikor visszaértek, nem fogod elhinni, hogy Papi mit cipelt!
Egy hordágyat!
Mikor megláttam, rögtön az asztal alá kúsztam.
Mami közben mellém lépett, felém helyezett egy rózsaszín sünféle valamit és Papinak kiabált, aki a hordágyat nem is felém hozta, hanem a belső szobába vitte!
- Állítsd léci a Birodalmi lépegető mellé! – utasított, mint egy főnővér, majd a süni hasát megnyomta, és a tüskék végei színeket váltogatva világítani kezdtek.
- Tessék, ezt most szépen nézhetitek, amíg én kipróbálom a hasizompadot.