A hírközlés tegnap már figyelmeztetett, hogy ma orkán erősségű szél várható és csak akkor mozduljon ki az ember és a kutya, ha szükséges. Maradjunk szépen otthon, zárthelyen, mert a vihar száraz ágakat törhet le, fákat csavarhat ki, cserepeket verhet le, meg ilyenek. Azt is mondták, hogy 120 km/h-s sebességgel fog száguldozni mindenfelé. Még a parkban is!
Hát, nincs más választás, kockáztatni kell, ha muszáj!
Reggel még simán zajlott az egész, – a rossz célzásaimat leszámítva -, de délutánra eléggé bepörgött az időjárás.
Mami az erkélyre se engedett ki kukucskálni, mert félt, hogy fogom magam és elrepülök, mint egy sirály. Egyébként, a védettebb, utca felöli oldalon úgy repítette a szél a madarakat, hogy alig tudtak kormányozni, és majdnem a garázssor tetejére csapódtak. A park felől a vaskos öreg fák őrülten ingadoztak jobbra-balra az esőben. A tombolószél ablakunkat süvítve rázta, hogy csak csikorgott-nyikorgott fájón az üveg. De azért becsülettel állta a sarat.
Komolyan mondom, azt hittem, hogy a világ vége jön.
Nem sokat tévedtem!
Egyszer csak kivágódott az ajtó és a széllökés, nem csak az oroszlánomat, hanem engemet is majdnem felborított.
Ugyanis Charlie viharzott be hozzánk, ugyanúgy, mint az orkán a parkba.
Gyorsan tett egy kört a szobában, majd lefékezett és hatalmas vigyorral a fején megszólalt:
- Na mit szólsz ehhez? – kérdezte kíváncsian és boldogságtól csillogó szemekkel várta a válaszomat

- Szörnyű! – feleltem egyszerűen
- Micsoda?! – szólalt meg felháborodva
- Ez az erős szél… – kezdtem bele, de szavaimba vágott hirtelen, mint villám a fába.
- Ki beszél itt a viharról?? – perdült meg, majd szélsebesen kifutott az előszobába és leült. – Ehhez mit szólsz?! – folytatta gazdájára nézve.
- Nagypapi!! – kiáltottam nagyot és már rohantam is hozzá. Örömömben ugráltam és majd felborítottam, mint az orkán az erkélyünkön a nagy tuját.