Juj! Képzeld mi történt velem az elmúlt héten!

Én lettem a környék elképesztő látványossága: A köztéri mozgó szökőkút!

Reggel, délben, este, szépen időzítve, elől és hátul spriccelt ki belőlem minden!

Napokon keresztül!

Tök égés volt! Még visszagondolni is borzalmas!

Voltam doktor bácsinál is, hogy megjavítson. Megmérte a hőmérsékletemet – kimutatható lázam nem volt, pedig, ha tudnád milyen lázasan készültem a szökésre, hogy a Mami ölébe meneküljek -, majd adott egy nagy szurit – amit meg sem éreztem, pedig nagyon kényes vagyok -, aztán gipszkását tömött belém, úgymint kacsába a nokedlit.
Fúj de rossz volt! Nemhogy a kacsát adta volna! Az ellen bezzeg nem tiltakoztam volna foggal, körömmel!

Az már más kérdés, hogy mi lett volna vele, mert napok óta ételre még ránézni sem bírtam. A rizsescsirkére sem!!! Pedig anyám össze-vissza aggódva könyörgött, hogy így egyek úgy egyek, mert a végén teljesen legyengülök. De nem hallgattam rá. Így is sajnáltam, hogy a rozzant derekával mást nem tett csak takarított utánam, akár egy ma született bárány, akarom mondani egy még tanulatlan kölyökkutya után.

Bizony, szegényem naphosszat csak hajlongott mikor a hátulról kitörő dolgaimat az erkély kövére placcsantottam.
És képzeld, ezért nemhogy mérgelődött volna, inkább nagyon megdicsért! Simogatott, puszilgatott, és azt mondta el 100x milyen okos kutya vagyok, hogy nem a szőnyegre csináltam. Na igen, oda csak elölről köpködtem, mint egy elegáns vízköpő. De Mamám ezeket is csak fogát összeszorítva pucolta fel miközben még vigasztalt is, hogy úgyis itt az ideje az alapos szőnyegpucolásnak.

Hát ilyen szépen telt a múlt hetünk. Sajnos pünkösd ünnepén Bambiék látogatása helyett én még az ágyat nyomtam, de ma már sziklaszilárdan kijelenthetem – még hozzá sziklaszilárd bizonyítékokkal a parkban -, hogy kutyabajom sincs!