12. Mesés kaland: Egy nap a kertben
2007. július 12., csütörtök
A nyár közepén egy szép napsütéses nap Murray és Charlie meghívást kapott egy piknikre.
Izgatottan léptek a kertbe, és a kapu csikorgó-nyikorgó becsapódása után a két kiskutya hatalmas lendülettel vetette bele magát a felfedezés örömébe.
- Szedd a lábad Murray! – siettetett Charlie a hátam mögött.
- Egy felfedezőút során jobb, ha elővigyázatos a kutya! – morogtam vissza eltökélten. (Én, mint expedícióvezető vállaljam, hogy a kutatóúton a kapkodás miatt netán valami baj történjen?!)
Charlie persze addig türelmetlenkedett, míg gondolt egyet és a kijelölt útról letért.
- Légy óvatos! – kiáltottam féltőn utána, és bátran mentem egyenesen tovább a sűrű lapuleveles részhez…
… ahonnét aztán olyan gyorsan ugrottam és olyan sebesen futottam el, mint nyúl a vadászkopó elől.
- Segítség! – vakkantottam ijedten nagyot.
- Mi történt? – rohant megrémülve segítségemre Karcsi, és a lapuleveles rengeteg felé közelített.
- Vigyázz! Egy szörny lapul a levelek alatt! – figyelmeztettem barátomat az életveszélyre, de ő, mit sem törődve szavaimmal rettenthetetlenül a növénydzsungel széléhez lépett és beledugta az orrát.
Szívem a félelemtől úgy kalimpált, akár vas szélcsengettyű, mikor orkán rázza.
Karcsi mérges ugatásba és ugrálásba kezdett…
majd hirtelen fájdalmasan felnyüszített és mellém rohant.
- Mi van? – kérdeztem halálsápadtan.
- Megbökött egy tüske! – felelte bosszankodva és kissé sántikálva.
- És… és a szörny?
- Szörny??? Gyáva nyuszi! – jelentette ki – Egy kis gyík volt! Már elkergettem.
Hatalmas kő gurult le a szívemről, mely utat nyitott, hogy Karcsit azon nyomban a menedékházhoz vezethessem elsősegélynyújtásra.
- Na gyere cimbora, elviszlek doktorhoz. Mutatom az utat.
- Nem megyek! – erősködött makacsul.
- Nincs semmi bajom! Folytassuk a felfedezőkörutat!
- Nézzük meg mi van délre! – és elindult.
Láttam már nem sántikált, ezért tervemről letettem és útvonalat változtatva követtem.
Elakadt a lélegzetem mikor megpillantottam az ingoványos nagy mocsárt. Barátom miatt azonban gyorsan össze kellett szedni magam:
- Veszélyforrás! Veszélyforrás! Veszélyforrás!
Karcsi persze nem figyelt rám, csak azt hajtotta örvendezve:
- Ott az ebéd! Ott az ebéd!
- Halat akarsz enni? – kérdeztem undorodva.
- Dehogyis! Békacombot!!
- Na ne, ma ne! – jelentettem ki, pedig egy szemem úgy kopogott már az éhségtől, mint másnak a kettő.
Mikor csodálatos grillhusi illatfelhő szállt felém, már hasam hangosan, egy szólamban kuruttyolt a békákkal.
Hatalmasat szippantottam a levegőbe.
- Irány kelet! Arra a husit meglelem!!
És már szaladtam is a turistaház felé.
Karcsi értetlenül csak állt, lehet sült galambra várt?
- Gyere már pajtás, vár ránk a nagy zabálás!
|
|
