8. Mesés kaland: Karácsonyi ünnepek
2006. december 24., vasárnap
1. rész: Szent este
A naptár ma december 24- ét mutatott. Azt a napot, melyet már úgy vártam, és melyre szüleim is már hetek óta készültek. Kicsit elszomorított, hogy egy darab hópehely sem hullott az orrom hegyére, de nem baj, hógolyózás nélkül is rendkívül jót játszottunk Papival a parkban. És még otthon is folytattuk focizással!
Mamim közben szorgalmasan tett- vett a lakásban, és a nagy játéktól csak akkor vettem észre, hogy a kosaramat eltüntette a helyéről, mikor egy picit pihenni szerettem volna. Húha, rettentem meg, mert előfordul néha, hogy mire észbe kapok, a hosszú időn keresztül sok munkával összegyűjtögetett és gondosan elrejtett éléskamrámat teljesen kiüríti. Kirohantam az előszobába, mert takarításkor sokszor az egész kosaramat a bejárati ajtóhoz teszi, hogy senki se tudjon bejönni.
De képzeld, nem is volt ott! Lehet, kidobta az egészet?! Rémültem meg, mert Mami égnek álló hajjal szokott ijesztgetni ilyenekkel, mikor rendrakás után a patyolat tiszta szőnyegén kiállítom egyesével az összes darabot, tudod, mint nagy művészek a bemutató tárgyaikat a műcsarnokban. Csak az a baj, hogy művészi megnyilvánulásomat Charlien kívül soha senki se szokta értékelni. De ő legalább érdeklődő és lelkes látogatója tárlatomnak.
És még kiváló szakértő is, aki mindig kritizál, és őszintén kiköpi, ha valami rossz és nem az ízlésének megfelelő.
Szóval ilyeneken filozofáltam tovább, mikor Mami észrevette, hogy kint ténfergek és megjegyezte, hogyha a kosaramat keresem, akkor menjek csak a hálóba, mert ott van az új helye. Rohantam ellenőrizni és képzeld, nemcsak hogy mindenem sértetlenül meg volt, hanem kollekcióm még egy újabb darabbal is bővült!
Újdonsült sült bürkémmel, – mellyel tudom ám, hogy a Jézuska lepett meg, mert jó fiú voltam -, nagyot ugorva belevetettem magam a letakart, frissen illatozó dunyhába. Nézegettem, szagolgattam, rágcsáltam boldogan szalonna darabkámat, mely olyan nagy volt, hogy hamarosan a felétől már jól laktam. Kezdődhet a szundikálás, gondoltam álmosan. Lehunytam szemem és lassan az álmok mély tengerébe vetettem magam.
De várjunk csak! A bürkém!
El kell dugnom! Hátha Mami meggondolja magát, és drága karácsonyi ajándékomat kihajítja az erkélyen és aztán a végén még madáreledel lesz belőle! Ijedten felugrottam és fáradtságom ide vagy oda nagy munkába kezdtem.
Felfutottam a párnákhoz és őrült tempóban kotorni kezdtem a takarót, ami aztán rövidesen megadta magát és alázatosan odébb csúszott. Ezután következett a nagyobb figyelmet igénylő munka. A kispárna és nagy párna közé finoman úgy becsúsztatni a mennyeien zsíros bürkét, hogy a párnák se mozduljanak el, és egy darab mócsing se látszódjon ki.
A feladatot persze hamarosan teljesítettem és végre szundizhattam késő délutánig, míg egyszercsak nagy csengetésre nem riadtam. Kábultan loholtam az ajtóhoz, de a nappaliban hirtelen földbe gyökerezett a lábam.
A kosaram hűlt helyén egy hatalmas fenyőfa nőt ki!
Ami először ijedten rázkódott össze, majd tébolyultan ingott jobbra- balra, akárcsak zord hóviharba Alaszkában, mikor Charlie beszáguldott.
- Nem jössz velem levegőzni a parkba vacsora előtt? – kérdezte rögvest a lényegre térve, kissé elszámított fékezése miatt az erkélyajtó elől.
Hűha! Vacsora. Tértem magamhoz. Szent este mindig Charliéknál találkozik családunk a Jézuskával.
- Gyere, járkálunk egyet, és utána megyünk hozzánk jó nagyot lakmározni. Látom, semmid sincs. – folytatta csalódottan már az asztal alól, rágcsálnivaló után kutatva. – Szegénykém, kutyagumit se kaptál karácsonyra!
- De igenis kaptam! – feleltem vérig sértve, és megcsordult a nyálam bürkémre gondolván. Szaladtam a hálószobába, hogy kihozzam és megmutassam becses ajándékomat, de az ajtaja csukva volt.
- Menjetek csak sétálni, amíg felöltözködök. – hallatszódott bentről.
Jaj, hogyha Mami kisajátítja a szobát, hogy öltözködik, akkor nyugodtan órákig lehet sétálni! És ez ismételten bebizonyosodott, mert a hosszú séta alatt se jelent meg a lassan besötétedő parkban.
Pedig mi becsülettel vártunk rá.
Így tehát Karcsiéktól elbúcsúztunk egy rövid időre, és Papival hazamentünk, hogy most aztán már Mamit gatyába rázzuk.
Mikor a lakásba léptem elállt a lélegzetem…
A fenyőfa, ami nem rég még csupaszon álldogált a helyén, most feldíszítve gömbökkel, díszekkel és világító lámpácskákkal, színpompás fényességével elbűvölve fogadott.
Egy csillagszóró apró csillagait szerte- széjjel vidáman milliófelé szórta.
És a szoba, mint gyémánttal és rubinttal díszített kis ékszerdoboz, melyen a napsugár táncol, fehér és piros fényben tündökölt.
És… és a félhomályban, megremegő gyertyafényben az asztal körül, már ott vártak barátaim. Mikor megláttak, Mackó Tódor vezényletével örömteljesen kiáltottak fel:
- Kellemes Karácsonyt kívánunk neked Murray!
Teljesen lemerevedtem a meglepetéstől és szóhoz se jutottam. Csak néztem barátaimat.
Adalbert a gyertyafényébe burkolózva takargatta szeme sarkából kigördülő apró könnycseppjeit.
Óriás Baby mosolygott és lassan keresztbeálló szemei mókásan csillogni kezdtek.
Vajon a meghatottságtól vagy a likőrös bonbontól, azt nem tudom.
Összeszedtem kicsit magam és beljebb mentem.
Megálltam a szoba közepén és hol szüleimre, hol barátaimra, hol a karácsonyfára néztem és csak álltam …
… csak álltam szótlanul, míg nagy sokára meg tudtam szólalni:
- Boldog Karácsonyt mindenkinek! – és szüleimhez futottam boldogan.
Először Mami buksizott meg és sok- sok puszit adott, majd Papi, aki még a karjába is felkapott.
Ezután, mindhárman egymást átölelve, ki tudja meddig, csak néztük meghitten a karácsonyfát, és csendben hallgattuk a karácsonyi muzsikát.
Aztán Papi lerakott és már szaladtam is barátaimhoz.
- Murray, várj! – kiáltott fel hirtelen Mami.
Megfordultam, és képzeld, mint varázsütésre, az addig üres fa alja már tele lett színes ajándékcsomagocskákkal.
- Ez a kicsi csomag a tiéd! Nézd csak! – folytatta – A te neved áll rajta!
Meglepve, óvatosan közelítettem az ajándékhoz.
Még a csomagba is belekuksiztam, de alig akartam elhinni, hogy igaz.
- Ezt mind én kaptam? – kérdeztem megilletődve.
- Igen, te! – felelték együtt szüleim mosolyogva.
- Boldog Karácsonyt Murray!
Meghatottan néztem rájuk, de szívem elszorult.
Elszorult, mert határtalan boldogság és fájdalom egyszerre mardosta, ahogy néztem őket, ahogy néztem a sok ajándékot.
- Ennyi mindent kaptam, és én semmit se adtam. – fordultam feléjük szomorúan, és hozzájuk futottam, hogy hozzájuk bújjak.
- Ne mondj ilyent Murray! – karolt át gyengéden Mami.
- Arról, amit te tudsz adni, talán te nem is tudsz. – folytatta halkan, és gyengéden simogatta fejemet. Majd finoman felemelte az államat, a szemembe nézett csillogó szemeivel és megszólalt:
- Te mindennap csodás kincset adsz… mely szemünk számára láthatatlan… mely szavakban leírhatatlan… mely szívünkben mással pótolhatatlan…
Mami szavai és Papi helyeslő bólogatása, miközben vigasztalóan simogattak, szomorúságomat apránként messze elűzte.
- Gyere, nézzük meg jobban, hogy mit kaptál. – mondta Papi és a fához lépett.
Vidáman lépdeltem utána és mindent jó alaposan megnéztem.
Végül kiválasztottam a kolbászomat.
- Ezt szeretném kipróbálni! – böktem rá, és Papi már kezdte is kibontani.
Annyira izgatott voltam, hogy ugye mondanom se kell, hogy nem tudtam várni…
… és gyorsan kikaptam kezéből, hogy az asztal alá cipeljem.
És a kibontás, ami még Papinak is nehezen ment, gondolod nekem sikerült? Ráztam, cibáltam, de csak nem akart kijönni. Végezetül Mami egy ollóval segített.
- Tessék Murray. Jó étvágyat! – rakta elém.
- Köszönöm szépen! – feleltem nagyot nyelve és szájam szélét nyalogatva.
- Kértek belőle ti is? – kérdeztem udvariasan még beleharapás előtt.
- Nem, nem Murray, – szabadkozott Mami -, edd csak meg nyugodtan, az a tiéd.
Hát jó, és nagyot haraptam belőle.
Megrágcsáltam jobbról …
megrágcsáltam balról …
… majd újra jobbról.
Húú, félelmetesen jó volt!
- Biztosan nem kértek belőle? – kérdeztem újra csodálkozva, mert nem fért a fejembe, hogyan lehet egy ilyen ízletes kolbászt visszautasítani.
- Nem, köszönjük. Ha most eszünk, akkor a vacsorát, ki fogyasztja el?
Te jó ég! – hagytam abba a rágcsálást…
… A vacsora már megint kiment a fejemből! …
… „Szégyelld magad Murray, önző dög vagy! …
Charlie lassan éhen hal, te meg csak tömöd a hasadat!” …
… kondult meg a lelkiismeret kobakomban.
- Kérek szépen még egy kolbászt! És bár Mami morgott, hogy még az előzőt se ettem meg, meg minek vacsora előtt degeszre enni magamat, azért csak lerakott elém még egyet.
- Mami, csomagold ezt be Charlienak! – néztem rá kérlelve. – És egy piros masnit is rakjál rá, léci!
- Murray, nincs már erre idő, menni kell, elkésünk. Különben is már elfelejtetted, hogy az állatkereskedésben nem rég választottál ajándékot Charlienak? Az be van csomagolva, még piros masni is van rajta, és itt van a táskámban.
A kolbászt pedig holnap barátod úgyis megtalálja az asztal alatt. Mehetünk végre?
Szent ég! Ezek is teljesen kiröppentek a memóriámból!
Úgy látszik, öregszek!
Vagy lehet alcheimer- kórom van??
Az utca kihalt volt. A házak ablakaiból barátságos sokszínű melegség áradt ki, melyek eltéveszthetetlenül mutatták az utat a két háztömbbel odébb lakó Charliehoz. A kaputelefon berregésére, mint mindig, Karcsi barátom termett elsőként az ajtónál hangos kiabálással, hogy rögtön nyitjuk. Könnyű ám kikiabálnia, meghallani pedig még egyszerűbb, mert a magas földszinten lakik, rögtön a kapu mellett. Na meg szentül hiszi, hogy mindenki süket!
Ő sose tudja megvárni, hogy szépen bebattyogjon az ember, vagyis a kutya, hogy aztán az előszobában elegánsan köszöntse jó erős, férfias mancsrázással a vendéget, hanem neki le, az ajtóhoz kell idétlenül rohannia, a lépcsőn bőszmén legurulnia, hogy aztán az amúgy is szűk bejárati ajtót teljesen elállja, és csak nagy kínszenvedés árán lehessen bemenni. Ha ezen a bevezető tortúrán már sikerült túljutnunk, azután kezdődik csak az igazi! Bejutni a nappaliba! És minket nagyon szeret Charlie!
De inkább most mesélek a karácsonyról, nem pedig egy természeti katasztrófáról.
Inge néni és Szigfrid bácsi már a nagy asztalnál ültek bent és vártak minket. Rögtön finom rágcsarudat kaptunk bevezetésként tőlük. Mármint, csak mi, négylábúak.
Mami és Papi Wolfgang bácsi mellé az ülőgarnitúrára a dohányzó asztalkához ültek le, Charlie izgága fejét, szájában a rúddal kis híján összelapítva. De nem kell megijedni, nem történt baleset, mert tudjuk, hogy Karcsi mindenegyes alkalommal magánkívüli állapotában párnának ajánlkozik fel.
A felnőttek aztán beszélgettek, italukat hörpintgették, míg barátommal nagyot játszadoztunk. Azt se tudtuk hova fussunk örömünkben. Kinéztünk a konyhába Hilde nénihez, kinéztünk az erkélyre is, és bevallom, ekkorra már Charlie engem is tisztára megbolondított.
Megbolondított, úgy, hogy a kis angyal csengetését se hallottam meg elsőre! Csak másodikra! Mikor már mindenki a karácsonyfa előtt állt és megérkezett a Jézuska.
Hilde néni kezdte felolvasni a neveket. Persze Karcsi nem tudott várni és ugrálva türelmetlenkedett, ezért soron kívül kapta meg ajándékát, amivel aztán elrohant. Meg se mutatta! Kicsit megbotránkoztam viselkedésén, és arckifejezésemet félre érthette Hilde néni, mert rögtön ezután az én nevem hallatszódott.
Megkaptam és megköszöntem nagy farkcsóválással csomagomat, és Charlie mellé osontam vele.
- Muti, mit kaptál? – szólalt meg nyakig ajándékomba mélyedve Charlie.
- Cseréljünk! Na! Cseréljünk! – hisztizett nekem.
Pedig ő is ugyanazokat kapta! Rámordultam, hogy most már viselkedjen, és menjünk vissza a fához, és énekeljünk.
Charlie és én a karácsonyfa elé álltunk és rázendítettünk.
Akárcsak karácsonyi gospel- kórus a templomban, tiszta szívünkből énekelni kezdtük: … Kis karácsony, nagy karácsony… – Hilde néni és Inge néni kimenekültek a konyhába, de mi folytattuk azért -… ki sült- e már a kolbászom, ha kisült már ide véle, hadd egyem meg melegében. És ne tudd meg, mire végig daloltuk, az asszonyok már hozták is be a gőzölgő sült kolbászokat!
Komolyan, nem hazudok! Az ünnepi asztal közepére finom- finom sült kolbi került. Örömömre, a környékünkön ez az egyik szokás. Nem ám hol- mi vacak hal, mitől kis Mörri éhen hal!
Aztán belakmároztunk, és boldogan mulatoztunk tovább, míg el nem fáradtunk.
Már éjféli misét harangozott a templom harang, mikor ágyamba nyugovóra tértem.
Halványan pislákoló gyertyafényét néztem a sötétségben, s kértem:
Istenem, adj nekem még sok- sok ilyen szép estét.
2006. december 25., hétfő
2. rész: Karácsony este
A tegnapi napról álmodva boldogan ébredtem. De jó későn, ezért aztán a parkban nem értem rá ténferegni. Sok munka várt még rám.
Hazaérve azt se tudtam hirtelen, mihez kezdjek hozzá.
Megálltam a szőnyegen és erőteljesen gondolkodni kezdtem:
… A bürkém, a rágórudak, a labda, a kacsa… csontok… próbáltam összegezni, hogy mi mindent kell a rejtekhelyemről kihordanom a szép szőnyegre, hiszen ma Charliék jönnek hozzánk karácsonyozni. És legjobb barátomat mégsem várhatom az asztal alatt makulátlan ürességgel.
Míg én egyik szobából a másikba sürögtem- forogtam, addig Mami a konyhában, mint egy repkedő konyhatündér. Hogy Papi mit csinált, azt nem is tudom, de azt hallottam, hogy dicsérget.:
„Ügyes Mörri, hogy fog ennek örülni a Mami!” 3 órakor aztán Charlie és családja megérkezett. Karcsi barátom szokása szerint olyan gyorsan száguldott be az orrom előtt, hogy szinte észre se vettem.
Igaz, hogy hova bújt, azt nem volt nehéz megtalálni, mert nyomát lépten- nyomon kétségtelenül magabiztosan végig lehetett követni.
Egy himbálódzó karácsonyfa, egy leeső karácsonyfadísz, egy arcomba reppenő kicsi szőnyeg, egy ijedten felsípoló műanyag kacsa, egy elguruló labda, egy elboruló párna, egy letört virág, egy félig lerántott asztalterítő és végezetül egy nagy koppanás az asztal alól.
Mire az asztalhoz értem barátom már elterülve feküdt alatta és a szemei meredten az ég felé tekintettek.
Két mancsában szorosan szorongatta a kopasz disznófarok csontomat és teljesen átszellemülve próbált leharapni belőle akár egy icipici darabot is.
- Ez neked a karácsonyi étel? – morgott rám, mikor melléje értem.
- Dehogyis, más finomság lesz.
- Mi? Túrós tészta? – kérdezte gúnyolódva.
- Nem.- vágtam rá büszkén.- Ravioli lesz!
- Most viccelsz? – nézett rám meglepődve.
- Az a kis hússal töltött tésztabatyu paradicsomos mártásban úszkálva? – kérdezte szemrehányóan és kissé mérgesen.
- Igen, az. – válaszoltam nyugodtan – De, bolti konzerves!
- Fúj! Akkor hazamegyek! Azt utálom. – állt fel fancsali képpel és az ajtó felé indult …
… és majdnem összeütközött az éppen befelé igyekvő jujgató mamámmal, kinek egy tűzforró, pompásan illatozó tál volt a kezében.
- Juhú! – ugrott örömteljesen nagyot Charlie – Nem is ravioli lesz, hanem vadító vadhusi!
Mindenki, mint jégcsap ledermedt, mert Mami a becsapódástól a szarvaspörköltet kis híján elejtette!
De ügyesen megmentette, és gyorsan az asztalra helyezte.
Barátom ártatlan szemekkel felém fordult:
- Szégyelld magad Murray! Mit tettél?! – mondta sértődötten, orrát felhúzva – Becsaptál! Nem szép dolog becsapni egy hűséges barátot!
Komolyan mondom Neked, azt se tudtam, miről beszél.
- Átráztál! Azt mondtad ravioli lesz! Ha nem csal megérzésem, – folytatta még jobban felhúzva az orrát, a pörkölt irányába -, ez nem az!
Hogy miről volt szó, lassan kezdett leesni, akárcsak néhány húsdarabka, amit Mami, majd Papi ejtett le direkt elém.
Lelkiismeret furdalással rágódtam az egészen, mert én nem csaptam be barátomat.
- Tényleg úgy tudtam, hogy tésztabatyu lesz! – fordultam Karcsihoz.- A Papim mondta az anyukádnak a telefonba! Hallottam tisztán.
Hilde néni azt mondta: „Jaj, miattunk aztán nem kell nagy főzést csinálni.” A Papim erre azt mondta: „Nem, nem, dehogyis. Csak ravioli lesz. Bolti konzerves.”
- Akkor biztosan a mamád megváltoztatta a menüt. – felelte kiengesztelve Charlie.
- Igen, biztosan. – gondolkoztam – Csak ez lehet a magyarázat. – és barátom elé toltam az éppen lehulló szarvast.
Nem azért, mintha ő nem kapott volna, hanem olyan szent a béke alapon.
Mikor befejeztük az evést, utána megmutattam a karácsonyfát és az ajándékokat.
- Megtaláltad a kutyakolbászt? – jutott eszembe hirtelen a rágcsálnivaló, tudod az, amelyikre tegnap piros masnit szerettem volna.
- Nem! – és már rohant is el, pedig nem is tudta hol van.
- Ott van az asztal alatt valahol! – kiáltottam, és, hogy már az éneklésből úgysem lesz semmi, elindultam utána.
- Apropó! – álltam meg és neki szegeztem a kérdést:
- Hogy tetszett a kis ajándékcsomagom?
- Nagyon finom volt. – fékezett le, az amúgy is rossz irány miatt – Köszönöm szépen.
Aztán megtalálta a kolbászt, azt is megköszönte szépen, okos kutyához méltón.
A sok szarvastól bendője kidurrant, de illendőségből mégis megkóstolta!
Tudom ám én, most nem kell neki táplálék, inkább egy nagy játék.
- Ne tömjed a pocidat, hanem játszunk egyet a focival! – vakkantottam eléugorva és a labdát elé gurítottam.
Ajánlatomnak nem tudott ellenállni és már szaladt is a kapuba beállni.
Hosszasan labdáztunk, majd nagyot csatáztunk.
Két lábra állva ment a szumózás, meg a nagy bunyózás.
Nem volt nehéz két vállra fektetni barátomat, mert már kezdett elbágyadni.
Dögönyözéssel és csiklandozással zártuk játszadozásunkat, mikor már kellőképpen elfáradtunk.
- Nagyon jól éreztem magamat, Murray …
… Köszönöm ezt a szép napot.
Halkan válaszoltam vissza, de már nem hallhatta, mint kisded, mély álomba szenderült.
Én is lefeküdtem családom közelébe, és csukott szemmel titkon imádkoztam, hogy sose legyen vége a csodálatos karácsonyestéknek.
|
|
